Szentes – A helyi népzenei élet fellendítése és a tekerős muzsika életben tartása a célja Hankó Györgynének. A szentesi néptáncoktató hisz abban, hogy még él az emberekben az egykori hagyományos paraszti népzene és a néptánc szeretete.
Nagyapjától és édesapjától örökölte az éneklés, a népdalok és a népi hangszeres zene szeretetét Hankó Györgyné Paksi Márta. A szentesi tanító, néptáncoktató a szülői házban hegedű-, citera-, mandolin- és füttyszó mellett nőtt fel. – Édesapám mindig fütyült – meséli mosolyogva Hankóné Márta. – Nagyapám kubikos volt, ő is citerázott, apám pedig a citera mellett hegedűn és mandolinon is játszott. Talán nem véletlen, hogy ének-zene tagozatos osztályba jártam. Aztán a „Közgébe” kerültem, ott, sajnos, nem volt énekóra – az volt a legborzasztóbb, hogy ott nem lehetett énekelni. Ezért is tanácsolták, hogy menjek tanítónak, és énekelhetek eleget.
A szentesi Deák Ferenc utcai általános iskolában kezdett el tanítani, itt alkalmanként a testnevelés- és az énekórát összevonva énekes népi játékokra és táncra tanította az alsó tagozatos gyerekeket. Ez aztán szakkörré nőtte ki magát, amely a Klauzál utcai iskolába kerülése után is folytatódott. A Bújj, bújj, zöld ág kezdetű dal után a Zöldág nevet vette fel a kicsinyekből álló csoport. A szakkör a szakmai munkájuk folyamatos fejlődésével 1996 és 2013 között egyesületként működött. Rendszeres fellépéseik mellett gyermek-néptáncfesztiválokat is rendeztek. Nyugdíjba vonulása óta azonban fogynak a gyerekek, egyre kevesebb cipő sarka koppan az ifjúsági házi próbatermükben. – Az előző századokban a Szentes környéki tanyavilágban sokat táncoltak, danoltak, zenéltek az emberek, valaki citerázott, tekerőzött, esetleg egy klarinétos is volt velük. Azóta sokat változott a világ, az emberekben mégis ott van az éneklés, a muzsikálás szeretete. Az új életmód révén azonban leszoktak erről. Sajnos az iskolákban az énekoktatás sem olyan volt, mint amilyennek lennie kellett volna – véli Hankóné, aki hív mindenkit, próbálják ki a néptáncot, hétfőnként és csütörtökönként fél öt és fél hét között Szentesen, az ifjúsági ház második emeletén.
A néptáncoktató azon dolgozik, hogy ne vesszen ki a folklór az emberek életéből, amelynek a tekerőzés is szerves része Szentesen. A hangszert országszerte Szenteshez kötik, mégis sokan alig ismerik a városban. – Szégyellem, hogy teljesen elveszett hangszer lett itt a tekerő, pedig ebből a városból indult ki például Szenyéri János tekerőkészítő munkássága nyomán, körülbelül az 1880-as évektől. Azon dolgozom, hogy hozzuk helyre ezt a mulasztást. Azt szeretném, ha lenne tekerős oktatás Szentesen, ehhez talán a Zeneakadémián frissen végzett népzenész fiatalokat kellene ideköltöztetni. Így lehetne újra élővé tenni a tekerős hagyományt – mondta el Hankóné Márta.
Az általa vezetett Zöldág Hagyományőrző Szakkör vezetésével is ezen munkálkodik, a jelenleg is tartó II. Szenyéri Dániel Emléknapok programjai is ezt a cél szolgálják nagy sikerrel. A megemlékezések mellett a gyerekek is megismerhették a tekerős muzsikát a nekik szervezett (kis) mesterkurzuson, a hangszer történetéről, szentesi gyökereiről szóló Szentes tekerős múltja és jelene című kiállítás pedig még július 1-ig látogatható a levéltárban.
